Pár napja, kedden felhivott Hajni sebésze, hogy tudja hogy váratlan ez igy most, de ha szeretnénk, ma már hazavihetnénk a Hajnit, mert egész jó bőrben van a körülményekhez képest. Persze tudja, hogy erre fel kell készülni, nyilván nem feltétlenül akadálymentesitettük még a lakást, vagy fertőtlenitettük ki...
Mondtam, hogy ne aggódjon, egy óra múlva megyünk. Nem mintha bármennyire is készen álltunk volna. Bepattantunk a kocsiba és irány a bolt, két pokróc, három törölközö, fertőtlenitőszer hegyek, jutalomfalatok, amit csak el lehet képzelni, azt mi megvettük a kutyának, és egy órával később meg is jelentünk a kórházban.
Itt találkoztunk a nagyon boldog Hajnival, akinek már kivették a varratait és egy csokor nagyon szomorú nővérrel. Egy ideje már ezelőtt gyanús volt, hogy teljesen odáig vannak Hajniért, de nehéz volt megállapitani hogy csak a munkájukat végzik vagy őszinte az örömük. Most viszont kb sirtak (volt, aki konkrétan sirt), egyesével bemutatkoztak és megköszönték hogy ők vigyázhattak Hajnira, aki a legcsodálatosabb kutya az egész világon. Persze ezt eddig is tudtuk. Ezután húgyhólyag ürités bemutató következett, meg egy általános 'hogyan gondozzuk lebénult kutyánkat' gyorstalpaló. Ebből a hólyagürités részt megosztom veletek, hátha valaki pár év múlva azért olvassa majd ezt a bejegyzést, mert segitséget és biztatást keres a saját lebénult kutyájához.

Ezután hazahoztuk Hajnit. Nagy volt a boldogság! Viszont pár órával később szivfacsaró volt látni, hogy a kutya egy percet sem akart a kertben lenni, mihelyst kiléptünk az ajtón máris rángatott minket vissza, "kérlek, soha ne vigyetek innen el".
Ezért kénytelen voltam kiülni vele egy órára, csak cigizgetni meg kávézni, hogy megértse hogy az udvar is a ház része és nem feltétlenül következik belőle valami rettenetes dolog, például két napos repülőút, 10 nap karantén, 2 hét kórház, ilyenek. A végére már fel is oldódott, megugatott egy arrajáró kutyát és gazdáját, továbbá nagyon alaposan apró darabjaira szedett egy botot.
Egy pár óra múlva már meg tudtam vele csinálni a fizioját. Ez először a hátsó lábak elektromos ingerlésével kezdődik, gyakorlatilag egy hajnyiró géppel rezegtetem mindkét lábát egyesével 15 percig (állitólag elektromos fogkefével is működik) ez stimulálja a lábában lévő idegeket, főleg a lábfejére, a lábujjaira és a csipőjére kell különös hangsúlyt fektetni. Utána mindkét lábat alaposan átmasszirom, átmozgatom (passive range of motion = gyakorlatilag az ő lépéseinek mozgását utánozva átnyújtóztatjuk a hátsó lábakat). Ezután felrakom rá a hátsó hámot, álló pozicióba helyezem a kutyát és ejtő mozdulatokat imitálok a hámon. Erre az izmai sok esetben egy reflex hatására befeszülnek, ahogy próbálja elkapni a saját súlyát. Ezek a reflexek annak ellenére is működnek, hogy a kutya nem érzi a lábait. Ezzel a módszerrel könnyen edzésben lehet tartani az izmait. Fizioterápia nélkül az izmok csak elsorvadnának (igy is döbbenetes volt látni, ahogy néhány nap bénaság után az egyébként izmos, feszes feneke csont és bőrré változott).
Az ezután következő gyakorlat inkább mentális, mint fizikai inger. Néhány keresztben elfektetett, enyhén megemelt rúdon vezetjük át a kutyát, abban reménykedve, hogy az első lábainak emelése bekapcsol valamit az agyában, ami a hátsó lábak emelésére készteti.
Ezeket a gyakorlatokat napi 3x végezzük el, egyébként szoktam vele még néhány ül-fekszik-állt csinálni (áll-nál Daniel áll mögötte és megemeli a fenekét. Nagyon szépen érezni ahogy az izmaival lök magán).
Amennyiben a mély fájdalomérzete sosem tér vissza, akkor is meg lehet tanitani reflexjárásra, amivel lakáson belül azért elég szépen elboldogulhat a kutyus. Ilyenkor gyakorlatilag anélkül jár hogy érezné a testrészeit, kb úgy lehetne elmagyarázni, hogy emlékezetből - csak a teste emlékszik, nem pedig az agya.
Drága uramnak sajnos nem sokkal a hazahozatal után el kellett mennie dolgozni, és akkor kitört a káosz. Hirtelen minden kutyaszaros és pisis volt, a feneke be volt gyulladva, én nem voltam benne biztos hogy tényleg kiüritem-e a hólyagját, hogy tényleg nem fáj-e semmije, stb. Tragikusan hamar kiderült, hogy a 3 törölköző és a 2 pokróc  rettenetesen kevés, és iszonyatosan felkészületlenek vagyunk. Alig 5 órával később, mire Daniel hazaért én már olyan mély depresszióba zuhantam, hogy nagyjából szólni sem tudtam.
Hál' Istennek ő nagyjából megint összeszedett és azóta a gyakorlatok már rutinná váltak, megtanultuk őt tisztán tartani, gyorsan cserélni a pelust anélkül hogy mindent összekennénk kutyaszarral, stb. Marha igazságtalannak tartom hogy épp amikor eldöntöttem hogy nem akarok gyereket, kikerülvén az éveken át tartó, felnevelésével járó kurva nyűglődést, megajándékoz az ég egy lebénult kutyával, akiért minden bizonnyal jobban aggódom mint egy embergyermekért. Reméljük, hogy az állapota javulni fog, és nem fog örökké tartani ez az állapot. Én egyébként biztos vagyok benne, hogy igy lesz!
Hazaérkezésének napján felvettem a fizioból két gyakorlatot, a terhelést és a partvisos témát. A többiről is próbálok majd videót csinálni, illetve minden héten felvenni a dolgokat, hogy ténylegesen nyomon tudjuk követni a fejlődését. Ime tehát az első heti edzés:

Amúgy meg voltam állásinterjún egy nagyon fullos helyen, shop supervisort keresnek egy kutyanapközi-kutyakozmetika-kisállatkereskedés jellegű üzletbe. Komolyan, ez az első állás az életemben amit tényleg szeretnék megkapni és nem csak azért, mert nem akarok éhen halni. Eléggé menő helyen van, ráadásul tőlünk csak 17 perc vonatútra. A tulajdonos egy thai nő és német férje, mindketten nagyon kedvesek, sőt, a pasi még tud magyarul is egy kicsit, ráadásul már alkalmaznak egy szlovák és egy cseh lányt, szóval preferálják a kelet-európaikat ami jó pozicióba helyez engem. Persze a kozmetikusok azok japánok, mert kutyakozmetikusból a japán az olyan mint juharszirupból a kanadai, utánozhatatlan. És persze rohadtul meg kell fizetni.
Nyilván most a "majd visszahivjuk" fázisnál vagyunk, de több mint két órán át tartott az interjúm és szerintem jó hangulatban telt, igy aztán viszonylag bizakodó vagyok. Arról nem is beszélve hogy annyit keresnék egy hónapban, amennyit bevallani is szégyellek, és habár kemény melónak tűnik, kutyusokkal lehetnék és pár hónap alatt visszarakni minket nullára, ami alá sajnos elég mélyre ereszkedtünk Hajni műtétjei és kórházi tartózkodása miatt.
De azért reménykedünk, és boldogok vagyunk amennyire lehet. Tegnap voltunk kinn a parkban, ahol Hajni istenien érezte magát, pláne, hogy pont valami sportnapot tartott egy suli, szóval az egész tele volt gyerekkel.

Három gimis kölök oda is jött simogatni, és az egyikük mondta, hogy ők is végigcsinálták ezt az ő kutyusukkal, és több mint egy évbe telt, de végül megtanult járni. Nagyon jól esik ilyen sztorikat hallani.
Arról nem beszélve, hogy az emberek tényleg sokkal jobban szeretik itt az állatokat, mint otthon. Hajnitól nem húzódnak el, mintha leprás lenne, mindenki nagyon érdeklődő és kedves, ha találkozik vele. A nővérek minden nap irnak sms-t, hogy mennyire hiányzik nekik a Hajni.
Nem sokára majd találkozhatnak vele amúgy, jövö pénteken megyünk vele vissza hidroterápiára, majd jól felveszem azt is.
Addig is minden jót nektek, és köszönjük azt a sok-sok szeretetet, amit küldtök.

Szóval Hajni még kórházban, állitólag a héten már hazahozhatjuk. Nem érzi a hátsó lábait. Az orvosok szerint igy, két hét elteltével már sajnos egyáltalán nem biztos, hogy valaha talpra áll. Ennek ellenére azt javasolták, hogy még úgy két hónapig ne vegyünk neki kutyakocsit, nyomassuk a fizioterápiát, egyrészt mert ún. reflexjárást még elérhetünk nála, másrészt mert még gyógyul a gerince, nem kell neki szaladgálni.
Pedig ő szaladgálna. Annyira hihetetlenül megható, hogy őt mennyire nem érdekli a saját állapota. Nincsenek fájdalmai, mihelyst felemeljük a fenekét egy speciális hámmal, csak úgy rohan előre mi meg rongyolunk utána. Pont ugyanannyira szeretne más kutyákkal találkozni, mint a műtét előtt, és pont ugyanúgy is vigyorog, amikor újra találkozunk.Természetesen minden nap meglátogatjuk, és már rövid sétákra is kivihetjük. A nővérek mostmár nagyon okosan kinyomják a hólyagját, mielőtt jövünk, az első napokban minden alkalommal teljesen összeronditotta a recepció környékét szegény Hajni, annyira örült nekünk.
Az inkontinenciája remélhetőleg javulni fog, sajnos ez sem garantált. Mi felkészülünk kutyapelussal.
Igazából már csak azt szeretnénk, ha itthon lenne... 
Mert egyébként jó itt lenni. Maga a város gyönyörű, valahogy olyan hangulata van, mintha a természet ránőne mindenre, és hagynák. Tényleg egy város az esőerdőben, elég jó fless. Csináltam egy videót a kórházba menet, hölgyeim és uraim, Észak-Sydney:

Nem is fűzök hozzá semmit. Jó a levegő, meg jó a klima, pláne télhez képest. Az időjárás nagyon kedvez a kinn elvetett salátáinknak, nőnek mint a bolondgomba, meg az úgynevezett Cornflower is. Az ő fejlődésük kábé meg is van örökitve.

Nem értek egyébként egyáltalán a kerthez, van egy olyan érzésem hogy ezekkel kéne most kezdeni valamit, megritkitani, vagy nem is tudom. A salátávetést egyébként teljesen elbasztam, holnap majd jól meg kell ritkitanom az egészet. Legközelebb elöször nézem a youtube videót, utána vetek.
A spenót, az újhagyma meg a bok choi is szépen növöget. Van a hátsó kertben még egy terület amit fel tudnék forgatni ágyásnak, azt még eldöntöm, ki tudja mit hoz a jövő, maradunk-e vagy egyszer majd továbbmegyünk... Lefényképezem majd ezeket is, meg a konyhaablakban a bazsalikom-koriander-metélőhagymacsira hadsereget.

Lefilmeztem viszont a fán kajálgató lorikeet párost is, akikről azóta bebizonyosodott, hogy visszajáró vendégek és nem annyira zavarja őket az emberi társaság:

Munkafronton az van, hogy először egy kutyasétáltatós helyről kaptam visszajelzést, de kiderült, hogy szerencsés napokon keresnék minimálbért, ezért erről inkább letettem. Elkezdtem éjszakai recepciós-feltöltő-stb melókra is jelentkezni, mivel Hajni állandó felügyeletet fog igényelni amit csak úgy tudunk majd megadni neki, ha éjszaka vagy reggel dolgozom, hiszen Daniel délutános. Már eléggé el is voltam keseredve, hogy milyen kemény ez a bevándorlóélet, de aztán ma sms-t kaptam ismeretlen számról, ami Jó napot-tal kezdődött, utána pedig angolul érdeklődött, hogy van-e öt percem egy gyors telefonos interjúra. Nyilván igent mondtam, és hivott is egy rettenetesen szimpatikus úr német, vagy skandináv akcentussal. Kutyapanziót üzemeltetnek innen még tömegközlekedéssel is csak fél órányira, ide keresnek shop supervisort, de nagyon örülnek a kutyakiképzőségemnek, és igazából vannak a szakmámhoz közelebb álló feladatkörök is. Szerdára tűztük ki a személyes találkozót, nagyon remélem hogy sikerül leakasztani egy jó kis reggeli shiftet sok-sok kutyussal! Fingers crossed.

Néha vezetek is, már teljesen otthonos a bal oldal. Úgy hallottam, hogy az újszülöttek pár napig fejjel lefelé látják a világot, amig az agyuk meg nem tanulja korrigálni a képet, egy kicsit én is igy vagyok most a bal oldallal, nagyjából beállt ez normálisnak.

Hát, kb ennyi van. Befejezésül itt egy boldogan botrágcsáló Hajni a kórház kertjében:

Sok mindenről nem irtam, pedig sok mindent történt, csak azok már nem tűnnek olyan fontosnak...
Elintéztem a jogositványom és a TB kártyám, ami itt Medicard néven fut, és már igénybe is vettem. Az egészégügyi rendszer természetesen tele volt nagyon kellemes meglepetésekkel, ezekről szerettem volna hosszabban is értekezni, és biztosan fogok is még...
Lényeg a lényeg, hogy vasárnap elindultunk hogy felvegyük Hajnit a karanténból. Volt egy beiktatott állomásunk, Cooma, ahol nagypapám unokatestvére, Éva lakik, és egyszer már találkoztam vele Gyömrőn, de még csak 4 éves voltam. Nagyon jó volt megtapasztalni, hogy van egy ausztrál családom is, és nagy szeretettel fogadnak az országban. Cooma a "Snowy Mountains" fővárosa, azon kevés helyek egyike ahol Ausztráliában télen havazik. Erre igen büszkék, valószinűleg minden egyes ember megemlitette akivel itt találkoztunk. Elég sok kenguru van, és végre láttam szabadon wombatot is.
Kicsi alvás után hajnali 2-kor indultunk el Melbourne-be, a 7 órás, sokszor meglehetősen horrorisztikus kaland után végre felvehettük Hajnit, aki nagyon boldog volt, és mi is nagyon boldogok voltunk.
Ezután 8 és fél órát vezettünk vissza Sydney-be, elmondhatatlanul fáradtak voltunk.
És, ahogyan azt már tudjátok, Hajni nem birt kiszállni az autóból. A pihenőkön még jól volt, talán egyszer figyeltünk meg egy pici sántitást, de átnéztük a mancsait és semmit sem találtunk, utána pedig úgy tűnt, hogy elmúlt az a minimális sántitás is. És amikor kinyitottam neki az ajtót, és ott ült, láttam, hogy nem érzi a lábait.
Azonnal kórházba siettünk, ahol kikapták a kezemből és elrohantak vele. Kb fél órán át bőgtem, mire jött valaki azzal, hogy fáradjunk be egy szobába mert beszélnünk kell. Azt hittem, hogy álmodom, mintha egy undoritó, beteg, szar rémálmom lett volna.
Azt mondták, hogy az első tippet, a kigyóharapást-pókcsipést már nagyjából kizárták, de félő, hogy a kutyának gerincsérülése van. Egyáltalán nem értettük, Daniel kérte a pók-kigyó dolog további vizsgálatát. Hogy lehet, hogy egy egészséges kutya néhány óra alatt lebénul a kocsiban ülve, anélkül hogy baleset érné, anélkül hogy fájdalmat jelezne?!!
Lehet, mondták ők, sajnos nagyon is lehet. Mondtam Danielnek, hogy habár ez a legborzalmasabb dolog amit el tudok képzelni, sajnos hiszek a diagnózisban az eddigi tapasztalataim alapján. Az, ahogyan a lábait tartotta az autóban, örökre beleégett az agyamba. Gerincsérült kutya, vagy ember tartja igy a lábait, ilyen riasztóan élettelenül.
Azt mondták, benn kell tartaniuk, másnap reggel MRI vizsgálatnak vetik alá, és talán meg is kell műteni. Ezután megengedték, hogy még egyszer találkozzunk Hajnival, aki egy szobában feküdt egy nővér ölében a földben. Az egész teste iszonyatosan meg volt feszülve, nehezen szedte a levegőt és habár felismert minket, teljes sokkban volt a fájdalomtól és az éppen beütő metadontól. Iszonyatos állapotban volt, hazudnék ha azt mondanám, hogy nem gondoltam rá hogy ez az utolsó alkalom hogy élve látom a kutyámat. Danielben is hasonló érzések kavaroghattak, mert nem igazán akarta ott hagyni. Nagy nehezen eljöttünk, és másnap korán reggelre kiharcoltunk egy időpontot a neurológushoz. Hajnali fél 2 volt.
Nagyjából egy órát, ha tudtunk aludni. Reggel fél 8-ra vissza a kórházba. Egy órát vártunk a neurológusra, ami amúgy nem a kórház hibája, mi mentünk túl korán hogy mindenképpen találkozzunk vele és kb a bejáratnál várjuk.
Meg is jelent, és bevitt minket egy kis vizsgálóba ahol Hajni már két nővér ölében feküdt egy kis matracon. Láthatóan felismert minket, átvettem a saját ölembe, ahol sikerült szinte teljesen megnyugodnia, amig a neurológus megvizsgálta. Ahogy a nővérek korábban állitották, valóban nagyon jó szakorvosnak tűnt, és nagyon egyszerűen és érthetően magyarázta el nekünk is, hogy milyen lehetséges okai lehetnek Hajni fájdalmainak. A porckorong elcsúszását valószinűsitette, amit bármi kiválthat, egy rossz mozdulat, de akár nagyon erős érzelmi hatás is.
Újra el kellett mennünk, de az MRI igazolta az elméletet, és Hajnit tegnap délután meg is műtötték. A sebész rögtön telefonált, miután Hajni felébredt, hogy a műtét rendben zajlott, és kb 90% esélyt ad a teljes felépülésnek.
Nagyon örültünk, végre ettünk, végre aludtunk. Ma reggel újra telefonáltak, hogy sajnos nem abban az ütemben zajlik a felépülés, ahogy remélték, ami még nem biztos hogy baj, de aggodalomra adhat okot. Ma újabb MRI vizsgálatot fognak csinálni rajta, és ha szükséges, újra megműtik. Tulajdonképpen még mindig fogalmunk sincs, hogy járni fog-e valaha, nagyon reméljük, hogy igen. Amennyiben igen, úgy is több hónapos rehabilitációra lesz szüksége.
Hihetetlen, hogy ilyen megtörténhet, a semmiből. Sokszor gondolok arra, hogy ennek az egésznek velem kellett volna megtörténnie, fele annyira se élvezem az életet mint Hajni. És mégis vele történik meg. Nagyon rossz arra gondolni, hogy már a karantén is mennyire megviselhette lelkileg, és most ugyanúgy teljesen idegenek között van egy teljesen idegen helyen, csak pár órával azután hogy végre mindannyian elhittük, hogy soha többet nem kell külön lennünk.
Nem tudom mit csinálok szarul. Nem gondolom, hogy direkt kibasznék emberekkel. Néha lenéző vagyok és baromi okosnak képzelem magam, de senkinek sem ártok, legalábbis azt hiszem.
Egy pár órán belül visszamegyünk a kórházba további infoért, és remélhetőleg láthatjuk Hajnit.

Dubai reptér. Az elmúlt 2 évben ötödszörre szállok itt át, ha jól számolom. Remélhetőleg egy darabig utoljára.
Nem mintha szar lenne ez a reptér, vagy bármi, minden fehér meg arany meg fehérarany, nevetségesen tiszta, ráadásul le is lehet ülni várakozás közben, Feriheggyel ellentétben.
Szeretem a repterek hangulatát, a mindenhol heverő-alvó embereket, mindenki más időzónában van még fejben, mint a helyi. Valaki épp a reggeli kávéért áll sorba, valaki ebédel, valaki egy csendes sarokban alszik a földön. Mindenki itt van, de mindenki máshol, olyan igazi senkiföldje ez, nem csak legális értelemben.
Az ötből ez volt az első alkalom, mikor képes voltam végigszívni egy teljes cigarettát a dohányzóban, pedig kifejezetten szeretek ott lenni a csend és a nyugalom miatt. Az Emírségekben meglehetősen kevés a dohányzó nő, így a dohányzó szobában egészen kivételes érzés kerít hatalmába, kb a sivatag hercegnőjének érzem magam, a nő, aki dohányozhat a férfigyűrűben. Itt a flört sem kifejezetten divat, ezért a verbális zaklatástól sem kell semmilyen szinten sem tartani.
Az egyetlen tény, amely gyakorlatilag élvezhetetlenné teszi a dohányzó szobát, már a nevéből is könnyen kitalálható. Ez egy dohányzó szoba, még egyszer mondom, egy szoba, ahol szinte mindenki rágyújt aki átutazik Dubai-on. Jellemzően nagyjából a második slukk után kap az ember órákon át tartó, gyomorforgató nikotinmérgezést. Most azonban a nikotinmérgezés gyomorforgatása egész kellemesen nyomta el a repülőskaja-ételmérgezést, így aztán végigszívtam.
Egyébként is rohadtul izgulok. Hajni ezekben a percekben érkezik meg Melbourne-be, ahol átveszik a karantén dolgozói, és a karanténállomásra szállítják.
Aki nem tudná (persze mindenki tudja!), Hajni a kutyám, és a legjobb barátom egyben. Sosem hagynám őt magára; mindegy mi az ára.
Ezért is jött létre az a "kellemetlen" szituáció, hogy hiába mentem férjhez már egy évvel ezelőtt, hiába képzeltem el ezerszer egy új életet a déli féltekén életem szerelmével, mégsem tudtam elkezdeni. Hajni költöztetése Ausztráliába gyakorlatilag komolyabb feladatnak bizonyult, mint a sajátom. Az állatok importjára vonatkozó törvények gyakorlatilag itt a legszigorúbbak az egész világon. Hajnit 8 hónapja kezdtük el felkészíteni élete legnagyobb utazására, számtalan vizsgálaton és teszten kellett átesnie, mire végre megindulhatott az új világ felé, ahol természetesen a trópusi klíma és a végtelen tengerpart helyett kénytelen a melbourne-i Mackleham karantén vendégszeretetét élvezni, legalább 10 napig, és reméljük egy perccel sem tovább, ugyanis a karantén naponta 40.000 ftnak megfelelő ausztrál dollárba kerül. A 10 nap alatt a látogatás nem lehetséges.
Szóval így állunk. Jelenleg Hajni Melbourne-ben várja a karantén munkásait, én meg Dubaiban a B19-es kapu nyitását, ami után 14 órával tulajdonképpen már Sydneyben is leszek, magamhoz ölelem Danielt, és végre elkezdem azt a bizonyos új életet, amelyre már nagyon, nagyon régóta vágyom.

Az utazás második szakasza tulajdonképpen nagyon is ideálisan indul, az ételmérgezés-dohányzás okozta rosszullétem kezdi elnyomni a beszállásnál bevett bivalyerős altató. A folyosó mellett ülök - ideális, igy nem kell felébresztenem egy idegent minden alkalommal, amikor pisilnem kell. Az ablak melletti ülésen egy kissé ápolatlan kocka fiú nyomkodja a laptopját már a felszállás előtt, játszik, kettőnk között üres az ülés - ennél ideálisabb nem is lehetne. Az már önmagában nagy mázli, hogy van egy üres ülésünk, de útitársam személye konkrétan  megelőlegezi a kényelmes utazást - az ilyen tipusú emberrel egyáltalán nem kell beszélgetni, egyezkedni, egyszerűen leveszem a cipőm és elfoglalom az üres ülést is a lábaimmal. Úgyse mer szólni semmit, már előre látom hogy konkrétan 13 órán át egy hangja sem lesz rám. A szeme sarkából figyel ugyan, de nem szól. Sokat kell még tanulnod a való életről, kisfiam, addig meg játszál csak a szarodon.
Örömmel konstatálom, hogy a repülős filmadatbázisban szerepel a Rossz Versek és az X - A rendszerből törölve, két magyar film, amit már tök régóta meg szeretnék nézni. Nagyjából ekkor üt be az altató, tudattalanul zuhanok bele valami érzésbe, amit leginkább egy puncsos vattacukorhoz hasonlitanék.
Négy órával később ébredek fel. Mielőtt még épp nekiállhatnék örülni az eltöltött időnek, érzem, hogy a Budapest-Dubai járaton összeszedett ételmérgezés nagyjából ezekben a percekben hág a tetőfokára. Minden szellemi és fizikai energiámat összeszedve elballagok a wc-hez. Miután kivárom a sort - ez konkrétan évezredeknek tűnik, gondolom mindenkire most jött rá a szarás - végre én is nyugodtan kidobhatom a taccsot, és felvértezem magam kb 5 hányós zacsival, amit szerencsére pont az ilyen esetekre helyeztek ki a mosdókban.
Visszaballagok az üléshez. Szomorúan konstatálom, hogy annyira szarul vagyok, hogy a szememet sem tudom nyitva tartani, szóval a jó kis filmopcióknak lőttek. Arról nem is beszélve, hogy az altató már bőven felszivódott addigra, igy tulajdonképpen azt sem tudnám kijelenteni, hogy egyáltalán ébren vagyok, vagy mi történik. Sajnos azt azonban egyértelműen meg tudom állapitani, hogy a hányásoknak még nincs vége, sőt, kijelenthetjük, hogy csak most kezdődtek el. Néhányszor kétségbeesetten a mosdó felé pillantok - ahol nyilván áll a sor - aztán nem állok ellen tovább, belehányok a zacskóba.
Sajnos követhetetlen az idő múlása. Sokszor csak csukott szemmel vegetálok, sokszor valószinűleg el is alszom. Az önmagam megsegitésére bevett altatónak köszönhetően történhet meg, hogy miközben a kezemben szoritom a kis zacskómat, újra és újra bebólintok az alvástól. Egyszer arra ébredtem, hogy a mellettem ülő kocka srác konkrétan kameráz, ahogy bólogatok és hányok ülvealvás közben.
Nem basztam le érte, végülis teljesen jogos a viselkedésem után, szóval mindketten úgy csináltunk, mintha nem történt volna meg.
Végre, végre megérkezünk Sydneybe. A beléptetés még a szokásosnál is gyorsabb és simulékonyabb, még úgy is, hogy a belépőkártyámon bevallottam, hogy voltam édesvizű tó közelében az elmúlt hónapban, ezért külön sorba állitanak és jól megnézik, mennyire saras a cipőm.
A "határon" várakozás közben egyszer rámszól egy rendőr, hogy ne nyomkodjam a telefonom, nem szabad. Jól indul a bevándorlásom. Ezután a határőr kifaggat utazásom, költözésem körülményeiről, és nagy szerencsémre úgy dönt, hogy nem vagyok nemzetbiztonsági kockázat.
Aztán nyilik is a kapu, én pedig BEJUTOTTAM!!!